Maricka családja

Amikor még csak vágytunk rá, és tervezgettük, hogy szülők leszünk, a barátainknál pedig sorra jöttek a gyerekek. Mi pedig,"néhány "depis" időszakomat leszámítva, mentünk hozzájuk rendületlenül. Pesztrálni, játszani, segíteni, szóval babázni. És akkor, ahogy láttam, hogy Szil lekuporodik az aprónép közé, és legózik, autózik, babakonyhában főtt finomságokat kóstolgat, birkózik, lovacskáztat, focizik és persze néha huncutságokat tanít. Szóval én már akkor láttam, hogy ő jó Apa lesz. És vártam, nagyon vártam, hogy a sajátunkkal is átéljük ezeket a perceket. Most pedig itt van a mi kis tündérkénk, akivel fülig szerelmesek egymásba. Megjön a munkából, benéz a nappaliba, és Pirinkó visítva nevet rá, és legszívesebben rögtön a nyakába ugrana. Ő pedig leveszi a cipőjét, és már repíti is a magasba. Visítás, kacagás, és a móka egészen lefekvésig folytatódik. Én pedig egészen elérzékenyülök, és legszívesebben összecsókolnám mindkettőjüket. Néha meg is teszem.

Már egészen jól van. Itthon remekül elboldogulok, de azért egy darabig még könnyítek magamon, és most rendelem az ebédet, Pirinkó pedig bébiételt eszik. Jó, hogy anyukám itt volt a múlt héten, így valóban tudtam pihenni, és ez nagyon sokat javított az állapotomon. Pirinkó egy kisangyal, a nap nagy részében remekül elvan a földön a játékaival, persze ott ülök mellette és építem a tornyokat, amiket ő szorgosan döntöget.

Mivel még sosem voltam az országnak eme csücskében, a 10. házassági évfordulónk alkalmából beterveztünk egy hosszú hétvégét Szekszárd környékén. Az utazásokat nálunk a családfő (Szil) tervezi, ezért ki is nézett egy tündéri kis házikót a gemenci erdő szélén, a Duna partján. Bár az időjárás-előrejelzések semmi jóval nem kecsegtettek, és a lábam sem 100%-os még, azért mégis elindultunk péntek délelőtt. Amint elhagytuk Budapestet, kezdett kiderülni az ég, így aztán a tervezett kerülő útvonalon mentünk, és megnéztük a dégi kastélyt és az ozorai várat. Mivel Pirinkó békésen szundikált az út nagy részében nem is volt semmi gond, a "kis" kitérők után délután 5 körül megérkeztünk a Sió-zsilip kapujához, majd kisebb kalandozások útján megtaláltuk a szállásadónkat is. Mindehhez hozzátartozik, hogy itt alig van térerő, ezért meglehetősen nehézkesen tudott minket útbaigazítani. Sebaj! Szerencsésen landoltunk, a ház valóban tündéri volt, a tulajdonos nemkülönben, hiszen már előre befűtött

Sajnos nem átvitt értelemben. Tegnapelőtt vittem le Pirinkót sétálni, jött velünk apósom is. Az utolsó két lépcsőfokon rosszul léptem, és alám fordult a bokám. Hallottam egy nagy reccsenést és persze iszonyúan fájt. Még jó, hogy nem estem el, mert akkor Pirinkónak is baja lett volna. Így nagy nehezen visszamentünk a lakásba, és felforgattuk néhány ember életét. A legrosszabbkor történt az egész, a nagyszülők ugyanis éppen aznap repültek Dublinba a másik fiukhoz. Így aztán gyorsan meg kellett szervezni az én kórházba szállításomat, az ő reptérre fuvarozásukat, és Pirinkó felügyeletét. Nem volt egyszerű, de végül minden megoldódott. Én kaptam egy csinos bokarögzítőt, mivel "csak" szalaghúzódásom lett. Hat hétig kell ezt a kényelmes kis csizmát viselnem. Lehetőleg sokat kell pihennem, feküdnöm, úgyhogy most minden napra jön valaki segíteni. Pirinkó jól viseli, csak nem érti miért járok ilyen mókásan, és persze miért nem érek oda azonnal, ha ő "szólít". Pedig már éppen