2 hete és 4 napja
Ülök a konyhaasztalnál a kinyúlt, tejfoltos trikómban, kortyolgatom a kávémat. Reggel 9:30... kényelmes kismamaélet, ugye? Mozgalmas éjszakánk volt, vagy inkább siralmas? Lesz még pár ilyen, abban is biztos vagyok, csak most kicsit nehéz visszaállni erre az életmódra. De én akartam, mi akartuk Őket... Emlékszem anno Piroska születése után is ebbe próbáltam kapaszkodni. Én akartam őt... Vele is nehezek voltak az éjszakák. Aztán Dénes volt az álombaba, evett-aludt. Kristóf nagyjából ilyen, de tegnap éjjel valamiért ő is zaklatott volt. Lehet, hogy ő most jutott el odáig, hogy feldolgozza a születési traumát... Petikénk már első éjjel elkezdte.
Szóval úgy volt, hogy megírom a szüléstörténetünket, ami eléggé traumatikus volt, úgyhogy innentől csak az olvassa, aki már nem tervez szülni, vagy bírja... Nekem muszáj kiírnom magamból, ez is a feldolgozás része.
Június 13-án, mint minden csütörtökön professzori vizit volt. Majd ezután konzultáció, amikor is úgy döntöttek, a fiúknak kint a helyük. Nem értettem igazán, nem romlottak annyit a labor eredményeim, de mivel akkor már két napja voltak jóslófájásaim, nem bántam nagyon a döntést. Zsuzsi (Tigyi Zsuzsa) a szülésznőm nappalos volt a terhespatológián, ő közölte velem a hírt, és hogy folyamatosan próbálja elérni Doktornőt( Dr. Szalóki Aliz). Húztuk az időt, hogy ne kelljen mással szülnöm, mert Zsuzsiban bíztam, az ő rutinjában, tapasztalatában, erős személyiségében. Tudtam, hogy ő erőt fog nekem adni, amikor kell. Szóval volt egy ctg, ami mutatott néhány fájást, de úgy döntöttünk, hogy még ebédelhetek is. Aztán még hajat is mostam, ledőltem kicsit pihenni, amikor olyan 3 után Zsuzsi megkocogtatta a vállamat, hogy doktornő 5 körül jön, szóljak Apának és pakoljak össze. Így is tettem, plusz elrendeztem a gyerekfelügyeletet délutánra és éjszakára, mert tudtam, hogy ebből éjjeli szülés lesz. Doktornő fél 6 körül érkezett, de nem volt még szabad szülőszoba ( a körülmények is úgy alakultak, hogy Zsuzsit meg tudjuk várni...) Azért csinálunk egy ultrahangot felkiáltással bementünk a vizsgálóba, és akkor jött a hidegzuhany: Kristóf, a 3 hét alatt immár harmadszor, medencevégű fekvésben (farosan). Protokoll szerint akkor engednek ikerszülést hüvelyi úton, ha mindkét magzat koponyavégű. Szóval ügyeletvezetői konzílium, vizsgálat, a kockázatok megbeszélése, és végül a döntés következett. Belementünk. Mindenképpen szerettem volna elkerülni a császármetszést, és ezt Doktornő is tudta, és támogatott az első perctől az utolsó pillanatig. 19 óra 15 perckor, 3 ujjnyira nyitott méhszáj mellett burkot repesztett, és vártunk. Kb. félóra múlva megérkeztek a fájások, rögtön 3 percenként, bár voltak lustább szakaszok, de az erejük egyre fokozódott, éreztem, hogy ez jó. Egy időre fel is kelhettem, sétálhattam, bár borzasztó meleg volt, ülve jobban éreztem magam. Közben folyamatosan rajtam volt a két szívhangmérő, amik időnként elcsúszkáltak, olyankor igazgattunk kicsit rajtuk. Ehettem csokit, szőlőcukrot, ihattam vizet. Szilárd mérte az időt és elviselte, hogy szorítom a kezét. Aztán jött a keresztcsonti fájdalom, amikor kértem, hogy nyomja a derekamat visszafelé ;-) teltek a percek, már két óra is eltelt, és 4 ujjnyira voltam, innen már nincs sok... Kellett egy kis erősítés, én is éreztem, és Doktornő is elmondta, hogy a második baba megszüléséhez mindenképpen kell oxitocin. Zsuzsi bekötötte, és akkor lassan elkezdtem érezni a nyomásingert. Persze pisilnem is kellett volna, de már nem mehettem ki, nehogy Peti a wcbe pottyanjon. Katéter. Nagy levegő be... nagy levegő ki... aztán jönnek csak jönnek a fájások, Zsuzsi egyszer csak odajön, és már csak azt hallom, hogy kiabál: Szóljatok a PIC-nek, meg az Alíznak! Majd nekem szól: Nézzen ide! És akkor 22:36-kor megérkezett Keszei Péter ❤ Nyakán a köldökzsinór, de sír! Elviszik, bebugyolálják és odaadják Szilárdnak. Megmutatja nekem is, mázas, piros, kisbéka, a legszebb piros kisbéka 😍
Ekkor már egy kisebb stáb áll körülöttem, felkészülvén a nagyobb menetre. Én ekkor még nem tudom, milyen nagy is lesz... Életem leghosszabb 28 perce következett, egybefüggő fájásokkal, szorosan becsukott szemmel... Három gyereket megszültem néma csöndben, a negyediknél néha sikoltottam volna... nem tudom mennyi hangot adtam ki, csak Zsuzsira próbáltam figyelni, aki folyamatosan mondta, mikor hogy vegyek levegőt, meddig tartsam bent, majd fújjam ki. Néha körülnéztem, kapaszkodtam Doktornő tekintetébe. Az ügyeletvezető Sóbel doktor irányított, dr. Tóth Ferenc, Pethő doktornő, Czakó doktornő és az én csodálatos Szalóki doktornőm pedig mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy Kristóf is megszülethessen. Nem nagyon akart... nem véletlenül fordult ő meg, neki még nem jött el az ideje. Viszont muszáj volt. A burok feszült, hihetetlenül erős egy anyag ez. Nem merték repeszteni, mert olyankor a magzatvíz kisodorhatja akár a köldökzsinórt is, az pedig végletes lehet. Apró lyukacskákat szurkáltak bele, mintegy kicsi szökőkutat képezve, hogy Kristóf szépen, lassan csússzon lejjebb. Közben kívülről is nyomták, forgatták, hogy megfelelő pozícióba kerüljön... egyszer csak ki akarta dugni a kezét 😨 Ekkor hangzott el az a mondat, amit nagyon nem akartam hallani: Hívjátok a műtőt! Doktornő pedig elrohant beöltözni. Én kétségbeesetten felkiáltottam, Czakó doktornő szólt, hogy állítsák le az oxit, majd hallom, hogy azt mondja, de ez egy sarok! Tóth doktor volt az, aki abban a pillanatban valamit csinált kívülről, Kristóf lábai bekerültek a szülőcsatornába, és én már csak arra emlékszem, hogy Zsuzsi mondja, most ne, aztán azt, hogy na most egy nyomás, és Kristóf fejecskéje is kint van. Kapkodás a lábaimnál, felülök, látom, hogy kapálózik, de nem sír. Elviszik, még mindig nem sír. Én viszont igen, és kétségbeesetten nézem, hallgatom, várom a hangját. Közben Doktornő odajön: minden oké, jól van, csak elfáradt, kap egy kis oxigént. Zsuzsi is odamegy. Szilárd is Petivel. És akkor végre hallom, nem túl erőteljes, de sírás. A gyerekorvos odaszól, minden ok, már pirosodik. Odahozzák, megnézem, kis lilás béka, a legszebb lilabéka ❤ Elviszik megvizsgálni, Petivel, Szilárddal, Zsuzsival és Doktornővel maradunk. Peti cukin alszik, néha nézeget. Doktornő teszi a dolgát, varrogat, Zsuzsi poénkodik, ahogy szokott. Belém is visszatér az élet. Közben jön a jelentés a PIC-ről, Kristóf teljesen rendben, nem volt oxigénhiányos állapotban, nem is marad náluk. Csak melegítő inkubátorba teszik a csecsemőosztályon. Petit cicire tesszük, jól működik, megy a szopi. Kicsit még szeretgethetjük, fotózunk, de aztán őt is el kell vinni, megvizsgálni, megmérni. Szilárd is megy, egyedül maradok... Fáradt vagyok, és nagyon boldog. Visszajönnek az adatokkal: Péter 2830 g és 51 cm, Kristóf 2880 g és 51 cm. Mindketten jól vannak. Kristófnak alacsonyabb a vércukra, ezért kap egy kis szénhidrátot (tápszert). Doktornő mellém ül, és beszélgetünk. Tudja, hogy szükségem van rá, tudja, hogy nem így terveztük. De megnyugtat, hogy a lehető legjobb utat választottuk, és amikor rezgett a léc, minden készen állt, és nem lett volna akkor sem baj. Némileg megnyugszom, de szeretném látni Kristófot. Még egy órát pihennem kell. Mégiscsak ikreket szültem. Doktornővel megöleljük egymást, elbúcsúzik. Zsuzsi még marad, figyel engem, vigyáz rám, ahogy Szilárd is. Letelik az idő, felkelés, pisilés. Fáj a katéter miatt. Kimegyünk az aulába, ott van klíma, kicsit szusszanunk. Tudok ülni? Jah, hogy nincs is gátseb? Csak belső varratok, de azokat nem érzem. Ingatag vagyok, de megyek a saját lábamon. Látnom kell Kristófot. Hajnal 2, vagy 3? Nem tudom. Ott fekszik az inkubátorban. Nincsenek csövek, lélegzik, melegszik. Peti a kiskocsiban, békésen szundizik. Megnyugszom. Szilárd elindul haza. Zsuzsi bekísér a szobába és alszom... pár órát. Reggel hatkor már az újszülött osztályon vagyok. Fiaim egy kocsiban alszanak, kitolom őket, egyenként kiveszem, megszeretgetem, Kristófot egy picit tovább, hogy bepótoljuk az éjjel elvesztett aranyórát. Szerencsére az ő szopireflexe is működik. Most már teljesen megnyugszom, és megígérem nekik, hogy amíg csak élek vigyázni fogok rájuk. Talán még azon is túl...
Szóval úgy volt, hogy megírom a szüléstörténetünket, ami eléggé traumatikus volt, úgyhogy innentől csak az olvassa, aki már nem tervez szülni, vagy bírja... Nekem muszáj kiírnom magamból, ez is a feldolgozás része.
Június 13-án, mint minden csütörtökön professzori vizit volt. Majd ezután konzultáció, amikor is úgy döntöttek, a fiúknak kint a helyük. Nem értettem igazán, nem romlottak annyit a labor eredményeim, de mivel akkor már két napja voltak jóslófájásaim, nem bántam nagyon a döntést. Zsuzsi (Tigyi Zsuzsa) a szülésznőm nappalos volt a terhespatológián, ő közölte velem a hírt, és hogy folyamatosan próbálja elérni Doktornőt( Dr. Szalóki Aliz). Húztuk az időt, hogy ne kelljen mással szülnöm, mert Zsuzsiban bíztam, az ő rutinjában, tapasztalatában, erős személyiségében. Tudtam, hogy ő erőt fog nekem adni, amikor kell. Szóval volt egy ctg, ami mutatott néhány fájást, de úgy döntöttünk, hogy még ebédelhetek is. Aztán még hajat is mostam, ledőltem kicsit pihenni, amikor olyan 3 után Zsuzsi megkocogtatta a vállamat, hogy doktornő 5 körül jön, szóljak Apának és pakoljak össze. Így is tettem, plusz elrendeztem a gyerekfelügyeletet délutánra és éjszakára, mert tudtam, hogy ebből éjjeli szülés lesz. Doktornő fél 6 körül érkezett, de nem volt még szabad szülőszoba ( a körülmények is úgy alakultak, hogy Zsuzsit meg tudjuk várni...) Azért csinálunk egy ultrahangot felkiáltással bementünk a vizsgálóba, és akkor jött a hidegzuhany: Kristóf, a 3 hét alatt immár harmadszor, medencevégű fekvésben (farosan). Protokoll szerint akkor engednek ikerszülést hüvelyi úton, ha mindkét magzat koponyavégű. Szóval ügyeletvezetői konzílium, vizsgálat, a kockázatok megbeszélése, és végül a döntés következett. Belementünk. Mindenképpen szerettem volna elkerülni a császármetszést, és ezt Doktornő is tudta, és támogatott az első perctől az utolsó pillanatig. 19 óra 15 perckor, 3 ujjnyira nyitott méhszáj mellett burkot repesztett, és vártunk. Kb. félóra múlva megérkeztek a fájások, rögtön 3 percenként, bár voltak lustább szakaszok, de az erejük egyre fokozódott, éreztem, hogy ez jó. Egy időre fel is kelhettem, sétálhattam, bár borzasztó meleg volt, ülve jobban éreztem magam. Közben folyamatosan rajtam volt a két szívhangmérő, amik időnként elcsúszkáltak, olyankor igazgattunk kicsit rajtuk. Ehettem csokit, szőlőcukrot, ihattam vizet. Szilárd mérte az időt és elviselte, hogy szorítom a kezét. Aztán jött a keresztcsonti fájdalom, amikor kértem, hogy nyomja a derekamat visszafelé ;-) teltek a percek, már két óra is eltelt, és 4 ujjnyira voltam, innen már nincs sok... Kellett egy kis erősítés, én is éreztem, és Doktornő is elmondta, hogy a második baba megszüléséhez mindenképpen kell oxitocin. Zsuzsi bekötötte, és akkor lassan elkezdtem érezni a nyomásingert. Persze pisilnem is kellett volna, de már nem mehettem ki, nehogy Peti a wcbe pottyanjon. Katéter. Nagy levegő be... nagy levegő ki... aztán jönnek csak jönnek a fájások, Zsuzsi egyszer csak odajön, és már csak azt hallom, hogy kiabál: Szóljatok a PIC-nek, meg az Alíznak! Majd nekem szól: Nézzen ide! És akkor 22:36-kor megérkezett Keszei Péter ❤ Nyakán a köldökzsinór, de sír! Elviszik, bebugyolálják és odaadják Szilárdnak. Megmutatja nekem is, mázas, piros, kisbéka, a legszebb piros kisbéka 😍
Ekkor már egy kisebb stáb áll körülöttem, felkészülvén a nagyobb menetre. Én ekkor még nem tudom, milyen nagy is lesz... Életem leghosszabb 28 perce következett, egybefüggő fájásokkal, szorosan becsukott szemmel... Három gyereket megszültem néma csöndben, a negyediknél néha sikoltottam volna... nem tudom mennyi hangot adtam ki, csak Zsuzsira próbáltam figyelni, aki folyamatosan mondta, mikor hogy vegyek levegőt, meddig tartsam bent, majd fújjam ki. Néha körülnéztem, kapaszkodtam Doktornő tekintetébe. Az ügyeletvezető Sóbel doktor irányított, dr. Tóth Ferenc, Pethő doktornő, Czakó doktornő és az én csodálatos Szalóki doktornőm pedig mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy Kristóf is megszülethessen. Nem nagyon akart... nem véletlenül fordult ő meg, neki még nem jött el az ideje. Viszont muszáj volt. A burok feszült, hihetetlenül erős egy anyag ez. Nem merték repeszteni, mert olyankor a magzatvíz kisodorhatja akár a köldökzsinórt is, az pedig végletes lehet. Apró lyukacskákat szurkáltak bele, mintegy kicsi szökőkutat képezve, hogy Kristóf szépen, lassan csússzon lejjebb. Közben kívülről is nyomták, forgatták, hogy megfelelő pozícióba kerüljön... egyszer csak ki akarta dugni a kezét 😨 Ekkor hangzott el az a mondat, amit nagyon nem akartam hallani: Hívjátok a műtőt! Doktornő pedig elrohant beöltözni. Én kétségbeesetten felkiáltottam, Czakó doktornő szólt, hogy állítsák le az oxit, majd hallom, hogy azt mondja, de ez egy sarok! Tóth doktor volt az, aki abban a pillanatban valamit csinált kívülről, Kristóf lábai bekerültek a szülőcsatornába, és én már csak arra emlékszem, hogy Zsuzsi mondja, most ne, aztán azt, hogy na most egy nyomás, és Kristóf fejecskéje is kint van. Kapkodás a lábaimnál, felülök, látom, hogy kapálózik, de nem sír. Elviszik, még mindig nem sír. Én viszont igen, és kétségbeesetten nézem, hallgatom, várom a hangját. Közben Doktornő odajön: minden oké, jól van, csak elfáradt, kap egy kis oxigént. Zsuzsi is odamegy. Szilárd is Petivel. És akkor végre hallom, nem túl erőteljes, de sírás. A gyerekorvos odaszól, minden ok, már pirosodik. Odahozzák, megnézem, kis lilás béka, a legszebb lilabéka ❤ Elviszik megvizsgálni, Petivel, Szilárddal, Zsuzsival és Doktornővel maradunk. Peti cukin alszik, néha nézeget. Doktornő teszi a dolgát, varrogat, Zsuzsi poénkodik, ahogy szokott. Belém is visszatér az élet. Közben jön a jelentés a PIC-ről, Kristóf teljesen rendben, nem volt oxigénhiányos állapotban, nem is marad náluk. Csak melegítő inkubátorba teszik a csecsemőosztályon. Petit cicire tesszük, jól működik, megy a szopi. Kicsit még szeretgethetjük, fotózunk, de aztán őt is el kell vinni, megvizsgálni, megmérni. Szilárd is megy, egyedül maradok... Fáradt vagyok, és nagyon boldog. Visszajönnek az adatokkal: Péter 2830 g és 51 cm, Kristóf 2880 g és 51 cm. Mindketten jól vannak. Kristófnak alacsonyabb a vércukra, ezért kap egy kis szénhidrátot (tápszert). Doktornő mellém ül, és beszélgetünk. Tudja, hogy szükségem van rá, tudja, hogy nem így terveztük. De megnyugtat, hogy a lehető legjobb utat választottuk, és amikor rezgett a léc, minden készen állt, és nem lett volna akkor sem baj. Némileg megnyugszom, de szeretném látni Kristófot. Még egy órát pihennem kell. Mégiscsak ikreket szültem. Doktornővel megöleljük egymást, elbúcsúzik. Zsuzsi még marad, figyel engem, vigyáz rám, ahogy Szilárd is. Letelik az idő, felkelés, pisilés. Fáj a katéter miatt. Kimegyünk az aulába, ott van klíma, kicsit szusszanunk. Tudok ülni? Jah, hogy nincs is gátseb? Csak belső varratok, de azokat nem érzem. Ingatag vagyok, de megyek a saját lábamon. Látnom kell Kristófot. Hajnal 2, vagy 3? Nem tudom. Ott fekszik az inkubátorban. Nincsenek csövek, lélegzik, melegszik. Peti a kiskocsiban, békésen szundizik. Megnyugszom. Szilárd elindul haza. Zsuzsi bekísér a szobába és alszom... pár órát. Reggel hatkor már az újszülött osztályon vagyok. Fiaim egy kocsiban alszanak, kitolom őket, egyenként kiveszem, megszeretgetem, Kristófot egy picit tovább, hogy bepótoljuk az éjjel elvesztett aranyórát. Szerencsére az ő szopireflexe is működik. Most már teljesen megnyugszom, és megígérem nekik, hogy amíg csak élek vigyázni fogok rájuk. Talán még azon is túl...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése